– Merre utazott Bella néni, és milyen élményeket szerzett?
– Két háborút átéltem, sok nehézségen mentem át, és a szegénység miatt fiatal koromban nem tudtam utazni. Nyugdíjas koromig csak Budapesten és a Balatonon voltam, ám utána elhatároztam, hogy utazni fogok, elmegyek világot látni. A társas utazásokat választottam inkább, mert az olcsóbb volt, mint egyénileg. Leningrádtól Berlinig mindenfelé jártam, de még Nyugat-Németországba is elengedett Ceausescu, mert küldtek nekem márkát a rokonok. Csodálatosan szép múzeumokat láttam... Soha nem mentem a csoporttal együtt, mert az idegenvezetővel az élen végigrohanták a múzeumokat, én pedig fél óráig is el tudok időzni egy festmény előtt, ha az nekem tetszik. Emiatt rendszerint lemaradtam a csoporttól, és egyedül nézelődtem a múzeumokban. Az is előfordult, hogy eltévedtem, és aztán érdeklődnöm kellett, hogyan jutok vissza a szállásra. Berlinben egyszerű volt, mert tudok németül és boldogultam, de nehéz dolgom volt Moszkvában, mert nem tudok oroszul. Itt aztán kézzel-lábbal és néhány német szóval próbáltam megértetni magam, de mindig került egy katona, aki visszavitt a szállásra.

Fotók: Barabás Orsolya

– Mit tanácsol a fiataloknak, melyik múzeumokat látogassák meg okvetlenül?
– Mindegyik múzeum szép a maga módján, és nincs olyan múzeum, ahol ne lehetne látni valami érdekeset. A legcsodálatosabb múzeumokat azonban Moszkvában láttam, sajnos az orosz neveket nem tudom észben tartani, ezért nem mondok nevet, de körülírom. Abba a múzeumba kell elmenni, ahol a cári kincsek vannak. Csodálatos dolgokat láttam itt. Például egy hozzávetőleg egy méter hosszúságú aranyvonatot, amit az egyik császárné küldött a másiknak. Láttam az udvarhölgyek ruháit, azokat a csodálatos igazgyönggyel kivarrt gyönyörű pártákat. Nagy Katalin cárnő ruhája is ott volt egy viaszbábura feladva, de az akkora ruha volt, hogy háromszor belefértem volna. Innen tudom, hogy Katalin cárnő kövér volt. A képzőművészeti múzeumokat is ajánlom. Eredeti Leonardo da Vinci és Tizziano festményeket néztem meg ezekben a múzeumokban.

– Ki a kedvenc festője?
– Raffaello képeit szerettem leginkább, de hadd ne beszéljek a Leonardo képekről, hogy milyen csodálatos érzés látni egy olyan festményt, amit egy többszáz évvel ezelőtt élt művész készített. Sokszor könnyekig meghatódtam egy-egy ilyen festmény láttán, mert nagyon szeretem a szép dolgokat. De itthon is meg kell nézni az összes múzeumot. Amikor Bukarestben jártam, ott is a múzeumokat kerestem, de Csíkszeredában is láttam egy csodálatos népi varrottas kiállítást. Ezek mind olyan dolgok, amit az embernek meg kell ismerni, meg kell tapasztalni. Én ilyen múzeummániás voltam... Soha nem mentem az üzletekbe vásárolni, mint a többi turista. A költőpénzemet mindig a múzeumokra költöttem. Szerettem a szépet, a kolozsvári lakásom csupa népi varrottasokkal volt díszítve.

– Bella néninek volt egy híres babaüzeme a második világháború után.
– A szükség vitt rá, hogy létrehozzam ezt az üzemet. A háború előtt bankban dolgoztam, de onnan kirúgtak, mert magyar voltam, aztán hat éven át könyveltem egy zsidónak, de az nem jelentett be hivatalosan, hogy ne kelljen adózzon utánam. Aztán közben jött a háború és szegény férjemet elvitték a frontra, egyedül maradtam, és valamiből meg kellett élnem. A háború után körülnéztem a piacon, hogy mi az, ami hiánycikk, amiből pénzt lehetne keresni. Karácsony közeledett és láttam, hogy nincs baba, nincs, amit a karácsonyfa alá tenni a gyerekeknek. Meggondoltam, hogy jó lenne babákat gyártani. Az egyik barátnőm, egy ügyvédnek a felesége, gyönyörű babafejeket tudott készíteni. Szóltam neki, hogy csinálna nekem is babafejeket. El is vállalta, de pénzt kért érte, nekem viszont nem volt pénzem. De akkora szerencsém volt, hogy találkoztam egy gazdag román férfival, aki adott nekem egymillió lejt kamatra. Ez nagyon jól jött. Kiváltottam az iparengedélyt, és a barátnőmtől megrendeltem a babafejeket a legkisebb mérettől a legnagyobbig. Akkor már volt pénzem és ki tudtam fizetni a munkadíjat. Viszont egyedül kevésnek bizonyultam a rengeteg babafejhez, de akkoriban Kolozsváron nagyon sok grófné és úriasszony élt munka nélkül. No, én magam köré tömörítettem őket, és titokban munkát adtam nekik. Harmincan dolgoztak nekem, mindenki otthon, hogy ne tudják meg, mekkora üzleti vállalkozásom van. Otthon szabtam és varrtam a babaruhákat, a testüket fűrészporral tömtük ki, mert azt zsákszámra ingyen kaptam a fűrészgyárból. Esténként jöttek az asszonykák, vitték a kész kezeket, lábakat, testeket és ruhákat, reggel pedig hozták a kész babákat, és én pedig fizettem. A millióból jutott a munkadíjra is. ők is jól jártak és én is. Rendelésem pedig annyi volt, hogy harminc ember sem győzött eleget tenni neki. Például Bukarestbe egy egész kamionrakomány babát szállítottam szépen dobozba belevarrva. A dobozokat az egyetemistákkal készíttettem. Vásároltam kartonlapokat és vágófelszerelést, ők pedig este méretre készítették a dobozokat, reggel hozták szépen összehajtogatva, én csak kapcsoltam össze, és varrtam bele a babákat.

– Igaz, hogy Sztálinnak is készített babát?
– Igen bizony, hiszen az országban egyedül csak nekem volt babagyáram Kolozsváron. Jött a Sztálin születésnapja és megkerestek, hogy az „elvtársnak” készítsek legalább egy babát. Megmondtam, kettőt készítek: egy székely-magyar lány- és egy román népviseletes fiúbabát. A Dermatában (szerk. megj.: a kolozsvári cipőgyár akkori neve) készítették külön rendelésre a magyar baba piros csizmáját. Gyönyörű piros pruszlikba öltöztettem, piros pártával és piros csizmával. A román fiúbabára fekete csizmát húztunk és árvalányhaj volt a kalapjában. A magasságuk körülbelül egyméternyi volt. Azokat is dobozba varrva küldük el Sztálin elvtársnak.

– Mi lett a babaüzemmel?
– Amíg jól ment az üzem, bevezettettem a földgázt a négyszobás lakásunkba. Amikor az uram hazajött a háborúból csak álmélkodott, azt hitte valakit kiraboltam, hogy annyi pénzem lett. De aztán ő is örült a babaüzemnek, ami sajnos csak az államosításig működött, mert akkor visszakérték az engedélyemet. Igaz, feketén még sokáig csináltam a babákat, de már nem olyan nagyban, mint annak előtte.

Lukász Izabella

– Itt is folytatta a Kolozsváron megkezdett bábszínészkedést?
– Előbb Nagyváradra hívtak rendezőnek, de nem vállaltam a bábelőadások rendezését, mert az óriási felelősség. Nem könnyű bábszínházban játszani, mert nem csak a játékra és a szövegre kell figyelni, hanem a báb mozgatására is, ami nem egyszerű. Átmentem Marosvásárhelyre, mert itt volt férjnél a lányom, és közelebb szerettem volna lenni hozzá. Itt aztán bábokat készítettem a bábszínháznak egészen, míg nyugdíjba mentem. Igaz én sokkal később mentem nyugdíjba, mint más, mert szerettem a munkámat, nem is találtak a helyembe más bábkészítőt, így hát maradtam. Aztán amikor több mint hatvanévesen elmentem nyugdíjba, utána is még három évig viszszahívtak, mert annyira szerettek. Sajnos, a munkakönyvemben nincs beírva minden, hiába dolgoztam több mint harminc évet a kommunizmusban is. Akkoriban nem figyeltem ezekre a dolgokra. Most pedig már így is jól van...

A 100 éves Bella néni igyekszik mindig lefoglalni magát, imádott keresztrejtvényt fejteni, kötögetni, de látása romlásával ezekről részben le kellett mondania. A kézimunkáit őrző szekrényke tartalma azonban napjainkban is bővül, és szívesen nézi a televíziót is.

Az Új Kelet kiadója és munkaközössége nevében kívánunk
boldog születésnapot és jó egészséget Bella néninek!

Jánossy Alíz